2. - Mások problémája

 Az agyam bőszen kattogott a következő terven, amikor az alanyt, vagyis Lou-t, sikerül úgy megfigyelnem, hogy lehetőleg nem keltek akkora feltűnést, mint a múltkori alkalommal. Igaz, hogy csak egy minimálisan figyelt fel rám Louis, már az is sok. Egyedül akarom megoldani, nem mintha bármilyen segítséget kapnék, esetleg Paultól. Ha pedig észrevesznek, leszek annyira feltűnő, hogy zavaró is legyek, az akaratomon kívül.

   Gyorsan megittam az utolsó korty cappuccino-mat, fizettem, és felvettem a dzsekimet. Nem lettem sokkal okosabb Louis-val kapcsolatban, de sikerült annyira felhergelnem magamat a tehetetlenségemmel, hogy még magam sem hittem el.
   "Mások problémáját meg tudom oldani, de a sajátomat nem?"
 - Szia Phoebe! - köszönt el tőlem a kávézó egyik dolgozója, akivel már több éve mindennap találkozunk, ugyanis az üzlet már szinte a törzshelyemnek számított.
   Válaszul egyszerűen csak intettem egyet, majd amint kiléptem a levegőre, meggyújtottam egy szál cigarettát.
   Bűnös emberek, bűnös szokásokkal. Van benne igazság, bár leginkább a szüleim mondják ezt, bármikor amikor meglátnak a kezemben egy csikk, esetleg egy doboz dohányt. Sosem szerették amikor egy olyan valamivel foglalkozok, ami pár pillanattal megrövidíti az életem. Mondanám én, hogy teszek én annyi jót, már magával a szakmámmal, hogy ez nem oszt, és nem is szoroz, de csak tetézném a listát, hogy mennyivel lenne "rosszabb" akkor, ha előbb meghalok.
   Lassan égett el a szál, bár a kissé szeles idő miatt nem szórakozhattam azzal, mint az utóbbi időben, hogy megpróbálom megtartani az elégett hamut. Már egy kisebb cirkuszi mutatványnak is elment volna, az a perceken keresztül tartó próbálkozás, amit halálos nyugalommal csináltam meg minden alkalommal.
   Szerencsémre ma nem kellett bemennem dolgozni, mivel mára egyik betegemmel sem beszéltem meg időpontot. Szó sincs róla, hogy nem szeretném a munkámat, csak elég frusztráló, hogy mások problémái mindig előtérben vannak, ellentétben az enyémmel, ami egy gombócként mindig jelen volt a torkomban. Még ha nem is mutattam ki, zavart.
   Lassan sétáltam haza a ködös utcákon, miközben az agyam ütemtelen és megállíthatatlan kattogását hallgattam. Az idő egyre hűvösebb lett, pedig a nap egészen fent volt. Megszaporáztam a lépteimet, mivel nem állt szándékomban leamortizálni a szervezetemet, mivel így is elég instabil vagyok. Nincs messze a kávézó a házamtól, akkor nem jöttem volna gyalog, de mégis, az a kevesebb mint fél kilométer most mégis soknak tűnt. Mintha egy súly lenne a vállamon, ami miatt lassabb lennék, míg ez valamennyire igaz, de tudtommal csak a fizikai súly váltja ezt ki az emberből. Míg az nekem egyértelműen nincs.
   Pár perc múlva hivatalosan is kijelenthettem, hogy hazaértem, és mivel időközben az eső is eleredt, jónak láttam venni egy ellazító fürdőt.
   Sosem mondtam magamat egy olyan embernek, akit befolyásol a környezete, mindig a saját fejem után mentem, persze ez zsákutcába sodort, a legtöbbször. De az a szakadék, a zsákutca végén, amibe önként dalolva ugrottam bele, még engem is megrémisztett. A magabiztosságommal mindenkit levettem a lábáról, de ennél bizonytalanabb életemben nem voltam. Túl elhamarkodott döntést hoztam, amiért utálom magam. Mások problémája úgyis fontosabb, mint az enyém, akkor miért én generálom magamnak?
   Ezek után megpróbáltam kizárni a fejemből az önmarcangoló hangokat, ezért bekapcsoltam valami zenét. A figyelmemet nem sikerült annyira elterelnie, csak meghoztam a döntést, hogy ma pizzát eszek, majd kicsivel később a legutóbbi híreket bújtam Louis-val kapcsolatban.

*Sziasztok! Bocsánat a hosszabb kihagyásért, remélem nem haragszotok, mostantól szeretném rendszeresíteni a részeket, szóval egy-két hét múlva találkozunk!*
*Xx, Christal* 🌌

1. - Kétségek között

Lassan kortyoltam bele a kávémba, miközben a mai este kimenetelén gondolkodtam. Ha a terv beválik, akkor nincs menekvés, és belekevertem magam a szituációba, amiből magamat ismerve, biztosan nem tudok majd kihátrálni.
Rossz szokásom, hogy amikor már csak egy vékony szálat kellene elvágnom, hogy befejezhessem a dolgom, a legrosszabb lépést teszem meg. Bár mindezek ellenére remélem, hogy annyi év tapasztalat után nem leszek olyan kegyetlen magammal, hogy a szakadékba is teljes meggyőződéssel ugrok bele.
Miután a bögrém kiürült, elöblítettem, majd kimentem a házból, elszívni egy szál cigit. A legtöbb ember szinte azonnal elkapja a fejét, amint meglátja, hogy London legelismertebb pszichológusa, éppen káros szenvedélyének hódol. Rossz példa vagyok, tudom, de mégis, ha saját magamat nem is, a többi ember gondját elég könnyen megértem szerencsére. És az, hogy mások élete jobb legyen, számomra fontosabb, minthogy a saját lelki világom egyben van-e, nem az, hogy alapkövetelmény nálam, de jó, hogy ezt én így fogom fel. Mármint csak a betegeimnek jó, nekem, és a környezetemnek nem.
 * * *
Egész egyszerűen ki tudtam deríteni, hogy ma éppen melyik szórakozóhelyen issza le magát a földig, szóval lényegében ki van pipálva a terv azon része, amit nem a helyzet alakít majd ki.
 - Phoebe, itt vagy? - zökkentett ki a gondolataim közül Hailey.
 - Persze, persze. - bólintottam bíztatás képpen a velem szemben ülő lányra, akiben a legjobb barátnőmet véltem felfedezni még anno.
 - Hol jársz a gondolataidban? Akarom én ezt egyáltalán tudni? - ráncolta a homlokát, miközben én harsányan felnevettem.
 - Nem akarod. - kuncogtam még mindig.
 - Biztos? - kért megerősítést, amire én bólintottam egyet, majd az órára pillantottam.
 - Na, akkor majd holnap találkozunk. - öleltem át, majd egy-egy szia elmormolása után elváltak az útjaink.
 * * *
Otthon még gyorsan átöltöztem egy, a szokásosnál kicsit kivágottabb, és parti képes ruhába, mert mégsem mehetek ingben, vagy blézerben egy szórakozóhelyre.
Kis smink, majd áldásomat adtam a kinézetemre, úgyhogy a telefonomért nyúltam, hogy taxit hívjak. Ha ilyen helyekre megyek, megjegyzem, nem túl gyakran, akkor ezt a megoldást választom, mert ez a legkézenfekvőbb.
Pár perc múlva meg is érkezett az autó, ami talán a legrosszabb döntésemhez fog vezetni.
Az eső halkan kopogott a szélvédőn, miközben én az utcai lámpák fényétől igencsak megfosztott út mentét kémleltem.
 Amikor odaértem, kifizettem a taxit, és kiszálltam a járműből.
Egyből megcsapott a pia, és cigi szaga.
Nagyon jó, meg fogok fulladni odabent.
A vészjelzőm idegesítő csengését, miszerint nem kéne bemennem oda, mert bármi megtörténhet, figyelmen kívül hagytam.
Teljesítem a kérést, és beszélek Louis-val.
Egy halk sóhaj elnyomása után beléptem a neonfényekben játszó helyiségbe, ahol biztos, hogy több mint 100 ember volt.
A bárhoz léptem, majd egy koktéllal megalapoztam az estémet. Nem is szándékoztam sokkal többet inni, mert még ha magamban megbízok, a többi, erősen illuminált állapotban lévő emberben nem.
Már legalább két órája ültem a helyiség egyik sarkában lévő boxban, egy régi ismerősömmel, akivel legalább a gimnázium óta nem találkoztam.
Tudom, hogy én most is dolgozok, és nem kéne, hogy eltereljék a figyelmem, mert bármelyik pillanatban megjelenhet Louis.
Bármelyik pillanatban. - ismételtem magamban, miközben a tekintetem az üvegajtóra tapadt, és az azon keresztül a helységbe belépő emberekre.
A folyamatos bámulás, meghozta az eredményét, de nem teljesen úgy, ahogy azt én gondoltam.
 - Phoebe, figyelsz te rám? Vársz valakire? - szegezte nekem a kérdést Sierra, akivel már több órája 'beszélgetek'.
 - Konkrétan megfigyelek valakit. - sóhajtottam egyet gondterhelten, mire egy elfojtott nevetést hallottam partnerem felől.
 - Nemár. - forgatta meg a szemét. - Ki a szerencsés?
 - Titkos infó. - mosolyodtam el. - És nem mondanám szerencsésnek. - gondolkoztam el, mert ha annyira jó sorsa lenne, nem nekem kéne megfigyelnem, munkaügyben.
 - Egyre jobban érdekel ki az. - kacsintott rám, miközben az ajtó, és az arcom között cikázott a tekintete, hátha leolvashat valamit róla, és megláthatja a keresett személyt.
 - Munkaügy. - biccentettem egyet, mondván, ezzel le is zártam a témát.
 - Senki sem tud róla? - kérdezősködött tovább.
 - Nem. - ráztam meg a fejem, megadva magam neki. - Miért akarod ennyire tudni?
 - Mert szerintem tudom ki az. - mosolyodott el cinkosul. - Louis Tomlinson? - mondta ki a nevét, mire az ajtó felé kaptam a tekintetem, ahol megjelent ő.
Teljes életnagyságban.
 - Eltaláltam? - mosolyodott el, majd visszapillantott a fiúra.
 - Igen. - fújtam ki a levegőt, majd ajkaim közé fogtam egy szál cigit, és meggyújtottam.
 - Mit fogsz vele csinálni?
 - Egyelőre csak megfigyelem, és próbálom nem teljesen beleásni magam az életébe.
 - Miért is? - szegezte nekem a teljesen jogos kérdést.
 - Titok. Még. - biccentettem felé, de Louisról még mindig nem vettem le a szemem.
Mint egy varázsütésre, Louis megfordult.
A tekintetem egy másodperc töredéke alatt elkaptam róla, majd Sierra helyzetjelentését hallottam.
 - Téged néz.

Prológus - Problémák

A telefonom fülsüketítő csöngése hasította végig, az éppen beállt rövid csendet.
- Bocsánat. - szabadkoztam a páciensemnek, aki figyelembe véve, hogy felveszem a telefont, elhalkult.
- Ms. Moore! Szükség van magára. Vészhelyzet. - hallottam az utasítást a vonal másik végéről. Miután beazonosítottam a hangot, egyszerre rázott ki a hideg, és töltött el a melegség.
- Mi ügyben? - vettem erőt magamon.
- Majd személyesen elmondom. Van ideje? - kérdezte Paul sürgetően.
- Most éppen nem. Fél óra múlva talán. Hol? - adtam meg magam egy sóhajtás kíséretében.
- A stúdióban. Köszönöm hogy időt szakít ránk Ms. Moore. - mondta már kicsit felengedve, amiből arra következtetek, nem ez az első próbálkozása, és nem rám gondolt először, amikor felmerült a probléma.
- Meglátom mit tehetek majd. - mondtam, majd a telefon egy sípolással jelezte, hogy a beszélgetésnek vége.
- Elena, nem tudnánk elhalasztani a mai beszélgetést holnapra? Fontos dolgom lenne. - vágtam bűnbánó arcot.
- Nem baj. - mosolyodott el az alig 8 éves kislány, aki talán több feldolgozhatatlan múlttal rendelkezik, mint bárki más. Már több hónapja minden héten kétszer találkozok vele, mégsem sikerült még átéreznem a problémáját. Ez is az egyik hibáim közé tartozik, amit már a régi pszichológia tanárom is elmondott nekem. Ezek ellenére mégis a London egyik legjobb pszichológusa nézett vissza rám a tükörből, bármikor csak felé pillantottam.
- Akkor holnap a szokásos időpontban. - néztem fel a jegyzetlapomból Elenára, aki már elkezdett öltözködni is, a tél hidegére való tekintettel. Mielőtt még elment volna bátorítóan megöleltem, szokásomhoz híven, majd a lány fülig érő mosollyal az arcán távozott az irodámból. Sose tudtam megérteni, hogy miért a legrosszabb helyzetben lévők állnak a legpozitívabban a dolgokhoz. Ezt minden betegemben tisztelem.
   Én is szedelődzködni kezdtem, majd miután már meggyőződtem arról, hogy semmi létfontosságú dolgot nem hagytam a szobában, el is hagytam.
   Lassan tolattam ki a kocsimmal az irodaház parkolójából, majd egyenesen a központban lévő stúdió felé. Ezer dolog motoszkált a fejemben, de legfőképp arra voltam kíváncsi, ezúttal mire akarnak felkérni, mert a legutóbbi találkozáskor nem éppen volt tisztességes.
   Mire feleszméltem, már a stúdió lépcsőjén sétáltam fel, majd a már megszokott ajtón kopogtattam, melyen Paul Higgins neve szerepelt.
- Dr. Moore! Üdvözlöm! - fogott velem kezet, majd leült az íróasztal mögé, és intett, hogy foglaljak helyet a vele szemben lévőn.
- Mr. Higgins. - biccentettem a fejemmel köszönés helyett. - Miért is vagyok itt?
- Szétmegy a banda, ha nem segít. Louis ki akar szállni. - nézett a szemembe, és az arca egy teljes komolyságot tükröző maszk mögé rejtőzött.
- Múltkor én rántottam szét a bandát, most pedig össze kéne hoznom? - rázott ki a hideg, ahogy visszagondoltam a beszélgetésre Zayn-nel, és hogy hogyan manipuláltam, míg önszántából ki nem akart lépni. Akkor is felkértek, hogy próbáljam jobb belátásra bírni, hogy azt csinálja, amit a felsőbb körökben lévők diktálnak. Sajnos sikerrel jártam.
- Igen. Louis megállíthatatlan. Már mindent megpróbáltunk, ön az utolsó esélyünk. - vetette le az álarcot, és már szinte kérlelően nézett rám.
- Rendben. - fújtam ki a levegőmet, miközben végigsuhant az agyamon, a banda többi tagja milyen véleménnyel lehet rólam. Ha tudják mit tettem, biztos nem dőlnek be a taktikámnak.
- Tudtam hogy elvállalja. Magának is van szíve. - bár ez a tulajdonságom nem látszódott, amikor több százezer rajongó szívét törtem össze... - Mikor érne rá egy beszélgetésre? - rántott ki az önmarcangolásból.
 - Holnap biztos, hogy nem, és a holnapután se jó. Akkor marad a szombat. - sóhajtottam fel. - De pontosan mi is a helyzet?
 - Akkor szombat. - hümmögött, majd felírta egy cetlire. - Pontosan? Eleanor történt.
 - Ezt hogy érti? - húztam fel a szemöldököm, mert a kettő között, csak egy minimális összefüggést láttam, ami Louis volt.
 - Eleanor még anno szakított vele, utána fűvel-fával összefeküdt, és most gyereke lesz. - húzta fel a szemöldökét, ő is gyerekesnek nézve magát a történetet.
 - Louis nem tudhatja meg az okát, amiért felkerestem. - pörgettem le magam előtt a hiányos sztorit, de mivel az okok még mindig homályosak voltak, a fantáziámra tudtam csak hagyatkozni.
 - Akkor másik oldalról kéne a közelébe férkőzni... - gondolkodott hangosan.
 - De mégis hogyan? - vettem fel a kérdést, amire valamiért nem kaptam normális választ.
 - Találd ki magadnak. - vont vállat, de mire ezt kimondta, a fejemben már körvonalazódott a terv. Már csak meg kell valósítani.