2. - Mások problémája

 Az agyam bőszen kattogott a következő terven, amikor az alanyt, vagyis Lou-t, sikerül úgy megfigyelnem, hogy lehetőleg nem keltek akkora feltűnést, mint a múltkori alkalommal. Igaz, hogy csak egy minimálisan figyelt fel rám Louis, már az is sok. Egyedül akarom megoldani, nem mintha bármilyen segítséget kapnék, esetleg Paultól. Ha pedig észrevesznek, leszek annyira feltűnő, hogy zavaró is legyek, az akaratomon kívül.

   Gyorsan megittam az utolsó korty cappuccino-mat, fizettem, és felvettem a dzsekimet. Nem lettem sokkal okosabb Louis-val kapcsolatban, de sikerült annyira felhergelnem magamat a tehetetlenségemmel, hogy még magam sem hittem el.
   "Mások problémáját meg tudom oldani, de a sajátomat nem?"
 - Szia Phoebe! - köszönt el tőlem a kávézó egyik dolgozója, akivel már több éve mindennap találkozunk, ugyanis az üzlet már szinte a törzshelyemnek számított.
   Válaszul egyszerűen csak intettem egyet, majd amint kiléptem a levegőre, meggyújtottam egy szál cigarettát.
   Bűnös emberek, bűnös szokásokkal. Van benne igazság, bár leginkább a szüleim mondják ezt, bármikor amikor meglátnak a kezemben egy csikk, esetleg egy doboz dohányt. Sosem szerették amikor egy olyan valamivel foglalkozok, ami pár pillanattal megrövidíti az életem. Mondanám én, hogy teszek én annyi jót, már magával a szakmámmal, hogy ez nem oszt, és nem is szoroz, de csak tetézném a listát, hogy mennyivel lenne "rosszabb" akkor, ha előbb meghalok.
   Lassan égett el a szál, bár a kissé szeles idő miatt nem szórakozhattam azzal, mint az utóbbi időben, hogy megpróbálom megtartani az elégett hamut. Már egy kisebb cirkuszi mutatványnak is elment volna, az a perceken keresztül tartó próbálkozás, amit halálos nyugalommal csináltam meg minden alkalommal.
   Szerencsémre ma nem kellett bemennem dolgozni, mivel mára egyik betegemmel sem beszéltem meg időpontot. Szó sincs róla, hogy nem szeretném a munkámat, csak elég frusztráló, hogy mások problémái mindig előtérben vannak, ellentétben az enyémmel, ami egy gombócként mindig jelen volt a torkomban. Még ha nem is mutattam ki, zavart.
   Lassan sétáltam haza a ködös utcákon, miközben az agyam ütemtelen és megállíthatatlan kattogását hallgattam. Az idő egyre hűvösebb lett, pedig a nap egészen fent volt. Megszaporáztam a lépteimet, mivel nem állt szándékomban leamortizálni a szervezetemet, mivel így is elég instabil vagyok. Nincs messze a kávézó a házamtól, akkor nem jöttem volna gyalog, de mégis, az a kevesebb mint fél kilométer most mégis soknak tűnt. Mintha egy súly lenne a vállamon, ami miatt lassabb lennék, míg ez valamennyire igaz, de tudtommal csak a fizikai súly váltja ezt ki az emberből. Míg az nekem egyértelműen nincs.
   Pár perc múlva hivatalosan is kijelenthettem, hogy hazaértem, és mivel időközben az eső is eleredt, jónak láttam venni egy ellazító fürdőt.
   Sosem mondtam magamat egy olyan embernek, akit befolyásol a környezete, mindig a saját fejem után mentem, persze ez zsákutcába sodort, a legtöbbször. De az a szakadék, a zsákutca végén, amibe önként dalolva ugrottam bele, még engem is megrémisztett. A magabiztosságommal mindenkit levettem a lábáról, de ennél bizonytalanabb életemben nem voltam. Túl elhamarkodott döntést hoztam, amiért utálom magam. Mások problémája úgyis fontosabb, mint az enyém, akkor miért én generálom magamnak?
   Ezek után megpróbáltam kizárni a fejemből az önmarcangoló hangokat, ezért bekapcsoltam valami zenét. A figyelmemet nem sikerült annyira elterelnie, csak meghoztam a döntést, hogy ma pizzát eszek, majd kicsivel később a legutóbbi híreket bújtam Louis-val kapcsolatban.

*Sziasztok! Bocsánat a hosszabb kihagyásért, remélem nem haragszotok, mostantól szeretném rendszeresíteni a részeket, szóval egy-két hét múlva találkozunk!*
*Xx, Christal* 🌌