Prológus - Problémák

A telefonom fülsüketítő csöngése hasította végig, az éppen beállt rövid csendet.
- Bocsánat. - szabadkoztam a páciensemnek, aki figyelembe véve, hogy felveszem a telefont, elhalkult.
- Ms. Moore! Szükség van magára. Vészhelyzet. - hallottam az utasítást a vonal másik végéről. Miután beazonosítottam a hangot, egyszerre rázott ki a hideg, és töltött el a melegség.
- Mi ügyben? - vettem erőt magamon.
- Majd személyesen elmondom. Van ideje? - kérdezte Paul sürgetően.
- Most éppen nem. Fél óra múlva talán. Hol? - adtam meg magam egy sóhajtás kíséretében.
- A stúdióban. Köszönöm hogy időt szakít ránk Ms. Moore. - mondta már kicsit felengedve, amiből arra következtetek, nem ez az első próbálkozása, és nem rám gondolt először, amikor felmerült a probléma.
- Meglátom mit tehetek majd. - mondtam, majd a telefon egy sípolással jelezte, hogy a beszélgetésnek vége.
- Elena, nem tudnánk elhalasztani a mai beszélgetést holnapra? Fontos dolgom lenne. - vágtam bűnbánó arcot.
- Nem baj. - mosolyodott el az alig 8 éves kislány, aki talán több feldolgozhatatlan múlttal rendelkezik, mint bárki más. Már több hónapja minden héten kétszer találkozok vele, mégsem sikerült még átéreznem a problémáját. Ez is az egyik hibáim közé tartozik, amit már a régi pszichológia tanárom is elmondott nekem. Ezek ellenére mégis a London egyik legjobb pszichológusa nézett vissza rám a tükörből, bármikor csak felé pillantottam.
- Akkor holnap a szokásos időpontban. - néztem fel a jegyzetlapomból Elenára, aki már elkezdett öltözködni is, a tél hidegére való tekintettel. Mielőtt még elment volna bátorítóan megöleltem, szokásomhoz híven, majd a lány fülig érő mosollyal az arcán távozott az irodámból. Sose tudtam megérteni, hogy miért a legrosszabb helyzetben lévők állnak a legpozitívabban a dolgokhoz. Ezt minden betegemben tisztelem.
   Én is szedelődzködni kezdtem, majd miután már meggyőződtem arról, hogy semmi létfontosságú dolgot nem hagytam a szobában, el is hagytam.
   Lassan tolattam ki a kocsimmal az irodaház parkolójából, majd egyenesen a központban lévő stúdió felé. Ezer dolog motoszkált a fejemben, de legfőképp arra voltam kíváncsi, ezúttal mire akarnak felkérni, mert a legutóbbi találkozáskor nem éppen volt tisztességes.
   Mire feleszméltem, már a stúdió lépcsőjén sétáltam fel, majd a már megszokott ajtón kopogtattam, melyen Paul Higgins neve szerepelt.
- Dr. Moore! Üdvözlöm! - fogott velem kezet, majd leült az íróasztal mögé, és intett, hogy foglaljak helyet a vele szemben lévőn.
- Mr. Higgins. - biccentettem a fejemmel köszönés helyett. - Miért is vagyok itt?
- Szétmegy a banda, ha nem segít. Louis ki akar szállni. - nézett a szemembe, és az arca egy teljes komolyságot tükröző maszk mögé rejtőzött.
- Múltkor én rántottam szét a bandát, most pedig össze kéne hoznom? - rázott ki a hideg, ahogy visszagondoltam a beszélgetésre Zayn-nel, és hogy hogyan manipuláltam, míg önszántából ki nem akart lépni. Akkor is felkértek, hogy próbáljam jobb belátásra bírni, hogy azt csinálja, amit a felsőbb körökben lévők diktálnak. Sajnos sikerrel jártam.
- Igen. Louis megállíthatatlan. Már mindent megpróbáltunk, ön az utolsó esélyünk. - vetette le az álarcot, és már szinte kérlelően nézett rám.
- Rendben. - fújtam ki a levegőmet, miközben végigsuhant az agyamon, a banda többi tagja milyen véleménnyel lehet rólam. Ha tudják mit tettem, biztos nem dőlnek be a taktikámnak.
- Tudtam hogy elvállalja. Magának is van szíve. - bár ez a tulajdonságom nem látszódott, amikor több százezer rajongó szívét törtem össze... - Mikor érne rá egy beszélgetésre? - rántott ki az önmarcangolásból.
 - Holnap biztos, hogy nem, és a holnapután se jó. Akkor marad a szombat. - sóhajtottam fel. - De pontosan mi is a helyzet?
 - Akkor szombat. - hümmögött, majd felírta egy cetlire. - Pontosan? Eleanor történt.
 - Ezt hogy érti? - húztam fel a szemöldököm, mert a kettő között, csak egy minimális összefüggést láttam, ami Louis volt.
 - Eleanor még anno szakított vele, utána fűvel-fával összefeküdt, és most gyereke lesz. - húzta fel a szemöldökét, ő is gyerekesnek nézve magát a történetet.
 - Louis nem tudhatja meg az okát, amiért felkerestem. - pörgettem le magam előtt a hiányos sztorit, de mivel az okok még mindig homályosak voltak, a fantáziámra tudtam csak hagyatkozni.
 - Akkor másik oldalról kéne a közelébe férkőzni... - gondolkodott hangosan.
 - De mégis hogyan? - vettem fel a kérdést, amire valamiért nem kaptam normális választ.
 - Találd ki magadnak. - vont vállat, de mire ezt kimondta, a fejemben már körvonalazódott a terv. Már csak meg kell valósítani.